Egy háború (Krigen 2015)

A Cinemaxon akadtam a filmre, és aki ismer, tudja rólam, hogy különleges fixációm van a skandináv filmkultúra felé, ezért mikor a feliratos film alatt meghallottam a dán anyanyelvi szöveget, tudtam, hogy nem kell tovább kapcsolnom. A skandináv témák nem pusztán különlegességük miatt hagynak mély nyomot bennem, hanem érzékenységükkel is. A fotografálás inkább hagyományos (nem követi a mai modern, folyamatosan imbolygó stílust, amelytől néha komolyan hányingerem van), de az olyan filmeknél, ahol akciójelenetek is vannak (mint ennél a háborús témánál), a kettő ötvöződik. De a rendező, Tobias Lindholm nem viszi ezt túlzásba, így az én emberem (aki a Hijacking című dán drámát is rendezte a szomáliai kalózok által elrabolt dán hajó legénységéről 2o12-ben, megelőzve a Philips Kapitányt, nemzetközi sikert is elérve vele)

A főszereplőt, Pilou Asbaeket láthattuk már fényes és fénytelen hollywoodi produkciókban, mint pl. a Lucy, vagy a The Great Wall, Ghost in the shell, vagy a Ben Hur 2016-os feldolgozása, de az ezeknél fényévekkel jobb sorozatokban (A Bordzsák, a Killing, a Trónok harca, vagy az 1984) is jelen volt, és tényleg remek karakterszínésznek tűnik. Ebben a háborús történetben Claus Michale Pedersent, egy Afganisztánba helyezett különítmény parancsnokát játsza. Alakját a harcok közben rajzolja meg a rendező (nem egy hátországban csücsülő, távirányítós parancsnok, hanem tökös, az első vonalban járőröző tiszt).

A két világot (a civilizált dán mindennapokat és az afgán kaotikus mindennapokat) más színekkel ábrázolja az operatőr: a dán képek tiszták, kissé fisszafogottan kékesek, zöldek, piszkosfehérek, az afgán színek szolidan sivatagi barnák, mégis egymásra húzhatóak. Ha egy áttetsző mixben néznénk őket, akkor nem látnánk különbséget. A titok a fénymennyiségben van: a kamera rekesze (vagy az utómunka, innen ezt nem tudjuk eldönteni, mert az after effect-el ezt utólag is meg lehet oldani) mindkét helyen pontosan ugyanannyi fényt enged be, összemosva a kétszínű világot. Mivel a két helyszín folyamatosan váltakozik, a film előrehaladtával mindkét valóságot igazinak látjuk.

Az afgán valóságban egy láb elvesztését Európából nézve nem tűnik kirívó esetnek. Egy fiatal, huszonéves katona halála mégis azért megrázó, mert a különítmény a parancs szerint azért érkezett, hogy a helyieket megvédje a táliboktól. A gyermekekkel együtt labdázó, mosolygó dán katonák rutinküldetésnek induló akcója mégis igazi háborús helyzetté válik (pontosan olyanná, mint amilyennek innen, Európából várnánk – innen túl távol van tőlünk minden, hogy rutinként kezeljünk bármit is, de katonai szempontból biztosan vannak a háborúnak rutinszerűen ismétlődő elemei). Legnagyobb meglepetésemre a profi katonák is ugyanígy reagálnak, mint mi, nézők: megkérdőjelezik az őrjáratok szükségességét, ha ilyen árat kell érte fizetni. A normalitás ekkép jelenik meg a vásznon: mintha saját kérdéseinket hallanánk vissza. A parancsnok azonban megnyugtatja őket, hogy a helyiek számítanak rájuk, és a küldetésnek folytatódnia kell (a normalitást hamar kirugdossák a színről, nehogy túl sokáig uralkodjon a káoszban).

A dán hétköznapok egyszerű és tiszta gépezetébe a sivatagi szél fújja be a homokszemet: Pedersen fiával gondok akadnak az iskolában, és otthon is. A fiú lelki problémáit is a háború okozza: apja hiányát erőszakkal dolgozza fel. A műholdas telefonon családjával érintkező apát a felesége megkíméli az otthoni gondoktól – az otthon képe marad, amilyennek Pedersen hagyta, de a rendező szövetkezik velünk a háború Dániába való exportálásában, ahol az a lelkekben folyik tovább. A közömbösség nem opció, akárhányezer kilométerre dúl az őrület.

A frontvonalban közben tovább erodálódik a profi katonák idealizált képe: az egyik közlegény sírógörcsöt kap, és nem szeretné többet elhagyni a tábort. Pedersen meggyőzi a maradásról. A dán valóságban az anya újabb krízishelyzet elé néz: kisebbik fia egy óvatlan pillanatban gyógyszermérgezésnyi mennyiségű pirulát vesz be. A feleség a gyomormosás végén összeomlik. Sírógörcs minden valóságban.

Az afgán bombakészítők gyerekeket használnak pajzsként, mikor a mesterlövész célkeresztjébe kerülnek. A mesterlövész vár, ameddig a bombakészítő tiszta célpont nem lesz, majd lő. A katonák nevetve állnak a holteste felett: a fiatal katona elvesztését így megbosszulták.

Pedersen nem adja fel az őrjáratozást: az egyik alkalommal segít egy afgán családnak, és a szanitéccel bekötteti a nyolcéves forma kislány megégett kezét. A családfő hálás, és minden úgy tűnik, hogy a küldetés visszatér az eredeti céljaihoz – a civilekkel való kapcsolatok fejlesztéséhez és a segítségnyújtáshoz. Ám az afgán család a következő nap megjelenik a tábor bejáratánál, és arra kéri Pedersent, védje meg őket. A tálibok árulóként tekintenek rájuk (mert elfogadták a segítségüket), így az életük veszélyben van.

Pedersen morális dilemmája nem záródik megnyugtatóan: elbocsájtja a családot, akik a szabályzat szerint nem maradhatnak benn. Azonban következő őrjárat már nem találja élve a családot: minden tagját, hidegvérrel kivégezték. A merénylők itt csapdát állítanak az egységnek: sokan megsebesülnek, egyikük (akit épp Pedersen bírt maradásra) súlyosan.

Pedersen légi támogatást kér az objektumra, ahonnan a támadást sejti. A mentőakció számtalan civil áldozattal jár.

A háború törvényeiről és az ellenérdekelt csoportok küzdelméről szól a film további része. A katonai bíróságon mi, nézők vagyunk azok a tanúk, akik mindenről tudnak (belső információink vannak). Beleszólnánk, hogy “de tisztelt bíró úr, ez nem így történt”, vagy “hogy ez hazudik!”. Sokszor volt az az érzésem, hogy felpattanok, és nem hagyom, hogy az igazságtalanság tovább folytatódjon, de a rendezőnek pont ez a célja: szembesíteni akar a háború és a béke különböző igazságaival, és be akarja mutatni, mennyire másképp döntünk akkor, ha a háború értékrendje szerint méricskélünk emberi életeket.

A csapda kész: a képek megmutatták, mennyit ér egy ember 6ooo kilométerre tőlünk, és nagyon nehezen tudjuk (vagy egyáltalán nem) elkerülni, hogy beleessünk. A bajtársiasság érzése csak segít, hogy magunk sétáljunk bele, és kényelmesen elhelyezkedjünk, amíg ránk záródik.

Aztán a sötétben egyedül maradunk a kétségeinkkel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *