Abúzus (a hatalom kérdése az egyházban)

A Netflix új dokumentum sorozata, a The Keepers (Az Őrzők címmel lehetne lefordítani, és a tartalom miatt logikus is lehetne a cím), amely egy katolikus nővér meggyilkolásának felderítését tűzte ki célul. A gyilkosság okán azonban olyan mélyre ásunk a Római katolikus egyház oktatási intézményeiben (és a hozzá kapcsolódó kiszolgáló intézményekben) történt szexuális visszaélésekben (pedofil ügyekben), hogy a történet végére forog velünk a világ.

Álljon itt előbb az MNO cikkéből egy részlet, csak a nyitókép rögzítésére:

„Fagyos novemberi nap volt 1969-ben, amikor Joseph Maskell atya, a baltimore-i Archbishop Keough lányközépiskola káplánja behívta egyik tanítványát az irodájába. Az akkor 16 éves Jean Hargadon Wehner a tanítási nap végéig ott maradt, majd követte a papot az iskola parkolójába, és beült az autójába.

Nem volt ebben semmi szokatlan. Maskell atya többször is hazavitte a lányokat. Sőt. Orvosi vizsgálatra is elkísérte őket.

A harmincéves pap addigra már két éve volt a lányok spirituális tanácsadója és pszichológusa is. A közösség megbecsült tagja. A tanulók szülei is a karizmatikus férfi miséire jártak vasárnaponként, ő keresztelte meg újszülöttjeiket, temette el nagyszüleiket.

Ezen a novemberi napon azonban Maskell atya nem vitte haza Jeant. Baltimore külterületére hajtott, egy elhagyatott, erdős terület szemétlerakójához. Kiparancsolta Jeant az autóból, és pár métert gyalogolt vele a szemétkupacok között. A lány ekkor vette észre, hogy a pap egy holttesthez kíséri. Felismerte a földön fekvő, élettelen nőt, akinek kukacok borították az arcát. – Segítsen leszedni ezeket róla! – kiáltotta zokogva, de a pap csak annyit mondott: – Látod? Ez történik azokkal, akik rosszakat mondanak másokról.

Az esemény hosszú időre kitörlődött Jean emlékezetéből. A kilencvenes évek elején kezdtek felsejleni benne a múlt borzalmai. Amikor egy évfolyam-találkozóra készülve elővette a Keough évkönyvét, meglátott benne egy arcot. Maskell atyáét. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de remegni kezdett, és elhányta magát. Lemondta a találkozót.

Kinek a holttestét látta 1969-ben Jean Hargadon?”

https://mno.hu/kulfold/az-apaca-aki-tul-sokat-tudott-es-ezert-meg-kellett-halnia-2401145

Az ügy kapcsán fontos beszélnünk a hatalom kérdéséről, és arról, hogy a hatalmi pozícióban (vagy foglalkozásból eredő hatalmi hatalmi pozícióban) elkövetett bűncselekmények miért sokkal nehezebben felderítők más cselekményeknél.

A Római katolikus egyház berkein belül elkövetett szexuális visszaélések az 1970-80-as években kezdtek felszínre bukkanni, amelyet a média (és az oknyomozó újságírás) megerősödése nagyban segített (A Watergate ügy lefektette az új, tényfeltáró típusú zsurnalisztika alapjait). Az első sorozatok (mint az ír “Suffer the children” – 1994) egy egész ország figyelmét irányították rá az esetekre. A későbbi híressé vált amerikai ügyet a Boston Globe riporterei indították, az ő akciójukból készült a Tom McCarthy Spotlight (Amely Egy nyomozás részletei címmel ment a Magyar mozikban 2015-ben).  Az áldozatok 20-25 évvel az esetek megtörténte után léptek elő a hallgatásból (gyakran Jane Doe, vagyis Ismeretlen névvel – az amerikai kultúrában a Joe Doe az ismeretlen férfi megnevezése, a Jane név ennek a női megfelelője, akik személyét nem hozzák nyilvánosságra, vagy nem ismerik – Johnny és Janie Doe ezeknek a gyermek párja), így az esetek felgöngyölítése mindig nagy nehézséget okoz. Az áldozatok nagy részénél létezik az elnyomott emlékek jelensége (olyan információk, amelyeket a tudat saját védelme érdekében eltemet a membránok legmélyebb részére), amelyeket egy esemény, egy szag, egy szín, egy érzés újra felszínre hozhat akár húsz éve elteltével is. Ezek gyakran heves reakciók között bukkannak elő (akár poszt traumatikus stressz-szindróma kíséretében), és a bírósági szabályok (az újbóli szembesítés, amely megzavarja az amúgy is összetört szenvedőket) valamint az előttük fegyelmezetten összezáró papságot képviselő ügyvédek szenvtelen, már-már áldozathibáztató hozzáállása sem könnyíti meg a régi sérelmek pontos felidézését.

A történetben szereplő Jane Doe (Jean Hargardon) is ugyanezekkel a gondokkal küzdött, de az esetében az ellene elkövetett szexuális visszaélések (amikre itt nem térek ki, temérdek sorozatajánlóban olvasható) mellett még egy lehetséges gyilkossági ügy tanúja is volt. A papi pedofil ügyek nem mennek el a gyilkosságig (legalább is én nem találtam ilyen esetet), így ha Cesnik nővér eltűnésének van köze Maskell atya (és más, hivatalos, rendőri személyek) folyamatosan, éveken át elkövetett bűneihez, akkor itt egy más típusú esettel állunk szemben.

A Római katolikus egyház, mint a szervezet működése még ilyen kirívóan súlyos eseteknél is összezár. Az egyházi hierarchia magas rangú képviselői (és itt nem furcsa használni a már-már katonai hierarchiát modellező rang kifejezést) annyira mélyen illeszkednek a szekuláris intézmény- és kapcsolatrendszerbe, hogy az összezárás pillanatában nem csak az egyház kapui, hanem maguk az intézmények is bezárulnak előttük (vagy legalábbis szűkebbre veszik a rést). Maskell atya kiterjedt kapcsolatrendszere (káplán volt a seregben és a rendőrségen is, testvére pedig a rendőrség alkalmazásában állt) minden vád előtt megerősítette bűntelenségét (a hivatalos személyek falkaszelleme ebben az esetben is működött). A gyilkosságban való bűnrészességét nem sikerült bizonyítani (még úgy sem, hogy felbujtóként működött közre), de a szexuális zaklatás több száz tanúval alátámasztott megtörténtét illett volna.

Az egyház önvédelmi mechanizmusának eredőjét egy nagyon régi zsinaton és a Bibliában kell keresnünk. Mindkét forrás egyértelmű választ ad arra, hogy a papi nőtlenség milyen visszássághoz vezethet akkor, ha azt erre nem alkalmas személy választja életformaként. A Biblia egyértelmű ajándékként hivatkozik a cölibátusra (csak az gyakorolja akinek  erre ajándéka van ), mert az alapvető emberi viselkedés (amely a társkeresésben csúcsosodik ki) miatt csak keveseknek ajánlott. Ez később „üdvözítő” életformává lépett elő, és a szerzetesrendek sokasodásával egyre többen választották ezt. Az 1059-es Lateráni zsinat egyenesen megtiltotta, hogy a hívek olyan miséken vegyenek részt, ahol a pap nem nőtlen, és az ilyen egyházi személyeket szolgálataik (és egyházi javaik – plébánia és az ahhoz tartozó föld) elvesztésével fenyegették meg. A Tridenti zsinat később dogmaként fogalmazta meg, hogy a nőtlen és szűzi állapot jobb és boldogabb az egyházi élet tekintetében, mint a házas állapot (ugyan kimondta, hogy a cölibátus megszüntetése után is érvényes a felszentelés), és ezt a dogma azóta is él.

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az egyházi vagyon öröklése miatt vezette be az egyház a cölibátust, de mint tudjuk, az egyházi vagyon nem örökölhető. Az igazság viszont az, hogy a világi vagyon egy kézben tartásához (és ezzel a hatalom központosításához) pontosan megfelelő célt szolgált ez az intézmény. A nemes idősebb fia katona lett, egészben örökölte a birtokot, a kisebbik pedig egyházi pályára ment (korábban az egyházi iskolákban, egyetemeken virágzott a tudományos élet, és ez is vonzó volt). Így a nemesi bírtok egészben maradt, az egyházi pályát választó pedig különböző egyházi birtokok és világi javak felett dominálhatott. Különösen azokban az években, amikor a papi szimonia (az egyházi javak, címek adásvétele, különösen pápaválasztás idején – lásd Bordzsák) bevett gyakorlattá vált.

Mint látjuk, ma az egyház (vagy inkább a világ) anyagi javainak fenntartásában már nem játszana szerepet a cölibátus, fenntartása értelmetlen, és csak az ezzel az ajándékkal rendelkezőknek lehetne választható életforma. Akkor tehát mi az, amely gátja lehet ennek a reformnak?

Az Római katolikus egyház egy Jézus koráig visszavezethető intézmény, amely az évezredek során számtalan vihart vészelt át (mondjuk ki, köszönhetően a hitnek, és Jézusnak, mi másért állna még most is – ha csak a bűnbocsájtó cédulákat és papi hivatalokat árusító pápáit nézzük, már el kellett volna buknia). A reformtörekvéseket hatalmi szervezethez mérten törték meg, szervezkedtek a világi hatalmakkal, hogy talpon maradjanak (a vallásháborúk, a lutheránus mozgalom, a huszita mozgalom, az anabaptisták, a hugenották – egy szóval a protestantizmus).  Ebben a harcában láthatólag spirituálisan elfáradt és erodálódott (keresztények milliói imádkoznak a feltámadásáért), anyagi javai is megfogyatkoztak, bár az állam és az egyház informális összekapcsolódásával (sok országban kap forrásokat a központi költségvetésből) mégis megtarthatta javait. Vatikánállam léte is garancia erre, főleg azért, mert a római miniállam az egyik legügyesebb „bizniszmen” (elég, ha ellátogatunk hozzájuk, és megpróbálunk bejutni a Vatikáni múzeumba, sorban állás nélkül – ekkor lépnek a színre a Vatikánnal szerződésben álló „utazási irodák”, akik jelentős felár ellenében, a sorokat átugorva bejuttatnak).

Cathy Cesnik, amikor a világi iskolában tanított

Az anyagiak szükségesek az egyház fenntartásához, nem kétséges. Az állam ehhez (gyakran helytelenül) olyan támogatást nyújt, amelyet a híveknek kellene megtenniük (ingyenes segítő munkával, adományok formájában stb.), és itt most nem a karitatív, vagy más, amúgy az állam által végzendő feladatok (gyógyítás, oktatás) támogatásáról beszélünk. Az ilyenfajta anyagi függés azonban az egyházat az állam felé elkötelezetté teszi – olyan esetekben is, amikor az egyháznak lépni kellene, vagy kritikával kellene élni egyes társadalmi csoportok védelmében (amely a kereszténység egyik alaptétele – a nélkülözők, lemaradók és védtelenek védelme). A függés később összefonódást produkál.

És pont itt kanyarodunk vissza a sorozatban tárgyalt esetünkhöz, amelyben a legvédtelenebb csoport, a gyermekek sérelmére követtek el bűncselekményeket. A Szentszék, a vatikáni bíróság 2001 és 2010 között lefolytatott vizsgálata szerint háromezer, egyházi személyek által elkövetett szexuális bűncselekményt valószínűsítenek, amelyeket a megelőző ötven évben követtek el , és amelyeket az egyházi hierarchia magas rangú tagjai eltussoltak (a Római katolikus egyház szerint a szexuális bűneseteket nyíltan nem beszélik meg, ezért ezek száma nem mérhető.)

Egyes kutatások arról beszélnek, hogy az egyházi személyek által elkövetett visszaélések száma vagy elkövetésének valószínűsége nem nagyobb, mint a világi elkövetők esetében, sőt az utóbbi években a számuk csökkent (az amerikai esetek jelentős részét 1960-84 között követték el). Ezeket nagy része egyes országokban, pl. Ausztráliában nem felszentelt egyházi személyek követték el (negyven százalékban).

A gyermekek ellen elkövetett szexuális visszaélések világi történetében akkor történt változás, amikor ezek a bűnesetek a legmagasabb besorolást kaptak, körülbelül a hetvenes években. Az 1900-as évektől ugrás következett be a gyermekvédelemben: a gyermekmunka elítélése mellett az Amerikai Pszichológiai Társaság kimondta, hogy a „gyermekekkel létesített szexuális kapcsolat bűnügyi és erkölcstelen aktus és soha nem lehet normális vagy szociálisan elfogadott viselkedésforma.” Törvényeket fogadnak el, hogy szankcionálni tudják ezeket az eseteket (1974-es amerikai törvénycikk a gyermekmolesztálás megelőzéséről), és elévülhetetlenné teszik. Centrumokat és központokat hoznak létre, az áldozatok jogait képviselő civil szervezetek alakulnak. Interperszonális traumaként kezelik, kutatások sorozatát végzik el, az abúzust elkövetőkről adatbázist hoznak létre, figyelik az internet forgalmat… a megelőzés és védelem érdekében hozott világi intézkedések optimizmusra adnak okot.

Ki kell mondanunk a kegyetlen tényt, hogy nem szükségszerű, hogy ezek a szexuális visszaélések a cölibátus megszüntetése után egy csapásra abbamaradnának. A média ontja magából a pedofil világi eseteket is, tehát a felnőtti hatalommal való visszaélés nem (csak) egyházi problémakör. A világi pedofil esetek nagy része bíróságon végződik (legyen az interneten, vagy fizikailag is végrehajtott szexuális bűncselekmény), ott az ügyész és a védő is megfelelőképpen végzi a dolgát, és az esetek jelentős részében ítélet is születik. Nekünk azt kell megvizsgálni, hogy az egyházi esetek miért nem kerülnek bíróság elé, vagy ha mégis, miért zárulnak le bűncselekmény hiányában még akkor is, amikor többen (mint a filben vázolt esetben is) vallanak az abúzust elkövető ellen.

Az egyház a maga módján, valamelyest világi mintára létesített központokban próbál(t) segíteni az elkövetőkön. Az Amerikában az 1940-es években létrejött A gyógyító szentlélek közössége szolgálóinak vezetője Gerald Fitzgerald jelentést írt VI. Pál pápának, amelyben leszögezte, hogy „nem valószínű, hogy a szexuális bűnöket lekövető papok megváltoznának, így azok szolgálatba visszahelyezése nem ajánlott.” Ezt a jelentést megbeszélte a pápával és néhány bíborossal (nyomát nem láttuk az egyházi törvénykezésben) Az ajánlás ellenére a Borston Herald által 2002-ben feltárt esetek nagy részében az elkövetőket kivették szolgálóhelyükről, majd később távolabbi parókiákra helyezték őket (a feltárt 200 eset felében).

A filmben vádolt Maskell atya is részt vett pszichológiai vizsgálaton (az egyház küldte állami intézményhez), ahová meg is érkezett, majd miután a pszichológus kifejezte aképpeni aggályát, hogy az atya által mutatott viselkedés büntetőjogi következményekkel is jár, megkérte az egyházat, hogy ne küldjenek több ilyen esetet hozzá. Bennem felvetődött a pszichológus felelőssége is, bár ekkor már vizsgálódtak Maskell atya ügyében, és miután a rendőrség ejtette a vádat (arra hivatkozva, hogy az áldozatoktól hallott beszámolók túl régen történtek – 25 év –, az elnyomott és újra felszínre kerülő emlékek nem bizonyító erejűek – azóta egyébként ez változott, és az áldozatok emlékei felhasználhatóak a nyomozás során).

Mivel Maskell maga is pszichológiát végzett (egy korábbi oktatója szerint igen manipulatív személyiség), így értett az emberek befolyásolásához.

Vajon Maskell csak egy a számtalan pedofil közül? Van-e különbség közte és egy világi pedofil viselkedése között?

Talán nincs. Talán a világi szexuális bűnözők ugyanolyan manipulatívak, de ők legalább – az esetek nagy részében – eljutnak a bíróság elé. Maskell – az 50-200 áldozati bejelentés ellenére is (pontos szám nem ismert, mert a vallomások “eltűntek” a rendőrség irattárából) – a bíróság közelébe se került.

És itt a kör bezárul. Visszatérhetünk a hatalom kérdéséhez.

Az egyházi személyek által elkövetett abúzusok felderíthetőségét egy furcsa hatalom akadályozza. Úgy néz ki, hogy ez a hatalom nagyobb a civil bíróságok hatalmánál (mivel a civil pedofil elkövetők ügyeit nem tussolják el). A sorozatban felbukkanó, arctalan, színtelen és szagtalan, láthatatlan hatalom meglehetősen ijesztő. Nem látni az eredőjét és nem látni a célját sem, de az biztos, hogy védekező mechanizmusa minden más szervezetnél jobban működik. A jelenlegi pápa is elítélte az egyházban zajló gyermekbántalmazásokat, de ennek látható megjelenése (hogy a Szentszék által is vizsgált esetek valamilyen következménnyel járnának) valószínűleg elbukik valahol a bíborosok szintjén (mint ahogy a cölibátus eltörlésének, vagy önkénetesen választhatóságának kérdése is, ahányszor csak felvetődik).

A cölibátus eltörlése nem minden esetben jelentene megoldást, de a megélhetési papság (azok, aki csak egy biztos, központilag fizetett állás miatt lesznek lelkészek – egy magyar oknyomozó vizsgálat 30-ból két személyt talált, aki bevallottan emiatt lett pap) felszámolása, az esetek elleni keményebb fellépés (és a világi bíróságokkal való együttműködés) sokat segítene ebben.

Különben idős hölgyekre (Gemma Hoskins és Abbie Schaub, a sorozat két önjelölt nyomozója, akik a meggyilkolt Kathy Cesnik tanítványai voltak) marad a felderítés.

Az őrzők (a tikok őrzője) cím így teljesen logikusnak tűnik. Pedig Jézus tanításainak örököseivé kellene válniuk.

Ne csodálkozzunk, hogy a Vatikán számtalan összeesküvés-elmélet, könyv (a valóságban létező, sokkal zavaróbb, és létező összeesküvések, összezárások és eltussolások miatt Dan Brown inkább nevetséges, mint komolyan vehető sorozata) célpontja, amíg inkább egy hatalmi tényezőként, mint a szükségben szenvedőket szolgáló kereszténység képviselőjeként jeleníti meg magát (és talán a következő nagy Canossa-járás lehet a kommunizmusban és a náci időkben ügynökként kollaboráló papok eseteinek nyilvánosságra hozatala, és ezen emberek – ha még élnek – elszámoltatása).

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *