Az esetlenség, mint filmes toposz

A Fúsi (A szűz hegy – Virgin mountain – 2015 – a Fúsi, az eredeti cím sokkal jobb, mert a Szűz hegy egy kissé egyirányba tereli a filmet) az egyik kedvenc filmem lett. Nem tehetek róla. Magamat is esetlennek érzem néha ebben a túlságosan is tökéletességre törekvő világban, bár kábé száz kilóval vagyok könnyebb a főhősünknél (Fúsi), akit a nagyszerű Gunnar Jónsson alakít. Vagy mert a film tudja, hogy én tudom, mire hajt, és ebben a próbálkozásában cinkostársra talált. Hogy esetlen főhőse iránt szimpátiát keltsen, és átöleljem a nagy mackót, megnyugtatva, hogy minden rendben. Vagy mégsem?

Az esetlen figurák megjelenése a filmvásznon a filmművészet kezdeteinek idejére nyúlik vissza, gondoljunk a fekete fehér filmek inkább mulatságos, mint pátyolgatni való figuráira. A dömping, amelyben ömlöttek elénk, kialakította azokat az alakokat (a vékonyat, meg a kissé testesebbet), amelyek testi adottságaik révén (és viselkedésükkel) nevetést generáltak. De ne gondoljuk, hogy a rekeszizom megmozgatásához nem kell színészi tehetség: láthattunk már elég erőltetett gegget, amin inkább sírni lenne kedvünk.

Fúsi, a főszereplő a nagydarab esetlent testesíti meg: Jónssonról már-már elhisszük, hogy ő eleve ilyen karakter (ha nem szerepelt volna más filmekben is), és ez azt jelenti, hogy briliáns, amit csinál. Kissé nyitott száján ki-be járnak a legyek (még jó, hogy csak képletesen), kócos haját nézve azt várjuk, hogy miért nem viszi már el a mamája fodrászhoz (de ő inkább lófarokba fogja). A rituális reggeli pohár tejet a szülői ház apró konyhájában issza meg, mint bármelyikünk hatéves gyereke (a plakáton még a szája is tejes).

Ahogy viszont jobban megismerjük, a testes tehetetlen alakja teljes valójában kirajzolódik előttünk. A reptéren dolgozik, mint csomagos (gyerekként az szerettem volna lenni – ki ne élvezné, hogy a reptér betonján száguldozhat egy dögerős kistraktorral, maga mögött vontatva egy egész szerelvényt, tele bőröndökkel? – végül nem kerültem messze a repüléstől), szabad idejében az egyetlen barátjával (más nem jelenik meg a filmben, akivel bizalmas viszont ápolna) második világháborús csatajelenteket játszik újra (maga készíti az élethűre festett tankokat, házakat, lövegeket, repülőket, az egész terepasztalt).

Lassan folyó életében ennek ellenére vannak konfliktusai, bár birkatürelme miatt hegynyi alakja kikezdhetetlen mutatkozik. A munkahelyén sorozatos molesztálásnak van kitéve. Az ebédlőben a testméretével szekálják, az egyik kollégája keményen megszégyeníti – a főnökhöz is eljut az eset híre, de Fúsi nem tesz bejelentést. Egykedvűsége örökkévalónak tűnő korlátait nem szakítja át az eset, és a főnöke segítségét is visszautasítja (érdekes módon a gúnyolódók egyike vele javíttatja meg az autóját, miközben bocsánatot is kér, és Fúsi, mint egy majdnem nem emberi, furcsa lény, teljesíti a kérését – nagyon kevesen lennénk képes ilyen azonnali megbocsájtásra egy ilyen súlyos eset után).

Szenvedélye, a világháborús csaták rekonstruálása, szüleivel is konfliktusba hajtja – kit ne zavarna egy hatalmas terepasztal a nappaliban, amitől a nappali funkciója megszűnik. Édesanyja folyamatos kérdéseire – mikor költözik külön, mikor talál magának valakit – csak bevonul a makettjei közé. Amikor befizetik tánciskolába tényleg szabályszerűen felnyihogtam – vannak azok a szülők (néha én is, tudom), akik a helyes vágányra akarják küldeni a csemete érzelmi, társas életét, de kérem ne így… ne country-táncra írassák be azt, aki még járni sem úgy jár, mint a többiek. A film tényleg legmókásabb jelenete a táncoló izlandi cowboy. Mindent visz.

A szomszéd kislány, Hera az, akivel megérti magát – a kisiskolás ment be hozzá, mikor egyedül maradt, és nem volt, aki vigyázzon rá. Aztán ebből is zűrzavar keveredik – Fúsi autós kirándulásra viszi a szülők tudta nélkül. Mikor hazaérkeznek, a rendőrség várja őket. Fúsit felmentik a gyermekmolesztálás vádja alól. Nehezen is menne neki, hiszen szociális kapcsolatait nézve, belül még maga is gyermek.

Aztán megismerjük a kissé hiperaktív lányt, Sjöfnöt (a tánciskola után, egy hóvihar miatt kéredzkedik be Fúsi autójába), aki még Heránál is jobban felforgatja Fúsi életét. Az első ellentétes nemű személy (a kollégákon, a szülőkön, a szomszéd gyerekeken kívül), aki férfiként kezeli a mackót. Fúsi a modelljei és háborús játékai között nem tanult társas viselkedési formákat – egy randi (amiről talán fogalma sem volt, hogy randi) nem csókkal ér véget, és ha a nő netán a lakásába invitálja, nem tudja, mit kezdjen vele (bár valami megszólal benne, és mégis visszafordul az autójával, és elfogadja a meghívást – persze, ha van tej).

Sjöfn kiszakítja őt a kis világából: a Fúsi előttünk kamaszodik (hangsúlyozom, 43-éves), bontogatja gyengéd szárnyait, tanulja meg, miként kell bánni egy szimpatikus nővel. Közben kiderül, hogy Sjöfn sem egyszerű lélek: sebeket hordoz magában, amelyeket nem mutat meg senkinek, még Fúsinak sem.

Fúsi azonban más, mint a többi ember, így a film végére elég sok meglepetést tartogat a számunkra, amit most nem lőnék le. Türelme és odadása példa nélküli.

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor Fúsi karakterének lefejtett rétegei előttünk hevernek. Hol van az a korábban nevetséges, esetlen figura, amelynek oly nagy hagyománya van?

Talán soha nem is létezett. Fúsi megmutatja, hogy valójában hogyan indulunk neki a világnak, mikor megszületünk. A gyermeki naivitás, az alapvetően jóra való törekvés mellett látjuk azt is, hogy mennyi minden kell megtanulnunk, hogy képesek legyünk élni ebben a folyton változó, sok buktatót rejtő valamiben, amit társadalomnak hívnak. A különcök, vagy akik lemaradnak (mert nem nőnek fel, akár Fúsi) nem számíthatnak kegyelemre: a beilleszkedés nehéz, és gyakran sikertelen.

Mindezek mellett rögtön szembesülhetünk saját gyengeségeinkkel is: ahogy az elején elragad minket a nevetés (mert egy testes tehetetlen ember beilleszkedni képtelenségét nézzük), vagy mert van olyan közöttünk, akik gondolkozás nélkül beállnánk a csúfolódó kollégák közé anélkül, hogy másnap rossz szájízzel ébrednének fel. De olyanok is, akik egyből pedofil közeledésre gondolnánk (Hera, a szomszéd kislány apjával együtt), és nem tudnának szabadulni a modern idők félelmeitől.

Pedig mindannyian Fúsiknak születünk (ha nem is a párválasztás nehézségeit nézve). Jóságos, érzékeny és kissé bogaras mackók vagyunk, akik nem hajlandók fejet hajtani a világ rögzült rosszaságainak.

És a film végén Fúsi ölel keblére minket, nem meglepő módon. Mi vagyunk az esetlenek.

Na ugye, hogy az élet, egy csöppnyivel több érzékenységgel fűszerezve, jobban elviselhető.

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *